Naplóváltás

A Mindennapló megtette kötelességét, a Mindennapló nyugalomba vonult. Aki lemaradt vagy esetleg újra akarja élvezni bölcsességem nedűjének kortyait, megteheti az archívumban: mindennaplo.wordpress.com

Sem a blogger sem az olvasó nem marad azonban naplótalan. Ezennel meghirdetem az új folyamot: a Másnaplót. Indul, amikor indul, érkezik, amikor érkezik. Itt lehet érdeklődni: masnaplo.wordpress.com

Jó naplót kívánok!

 

Advertisements

“Lovagias ügy”

2011. július közepén levelet kaptam a Miniszterelnökség borítékjában a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pecsétjével. A levélben ez állt:

kitüntetés

(Igen, a pecséten a Kitűntetés hosszú ű-vel van írva!)

A levelet nevetségesnek és felháborítónak találtam. Akkoriban többször előfordult, hogy kitüntetésre felterjesztett személyek politikai demonstrációként nem fogadták el a kitüntetést, vagy nem fogtak kezet a kitüntetés átadójával. Legalábbis az első változatot igyekeztek elkerülni ezzel a levéllel. Ezt én körülbelül olyannak tartottam, mint ha a leánykérés előtt a fiú megkérdezné: “Ha holnap megkérném a kezedet, te igent vagy nemet mondanál? Mert ha nemet, akkor nem blamálom magam, hanem meg se kérlek.” Úgy gondolom, ezt minden önérzetes lány kikérné magának, és ha nem is mondana azonnal nemet (bár ezt sem csodálnám), azt mondaná: “Gyere el holnap, kérd meg a kezem, és én majd eldöntöm, mit válaszolok. Viszontlátásra.” Mivel számomra ez az opció nem kínálkozott, én az azonnali nem felé hajlottam.

Mindenesetre másnap szeretett és tisztelt főnököm elé raktam a levelet, és nekiszegeztem a kérdést:

– A te kezed van ebben?

Széttárta a kezét.

– Hát persze. Ez nem megy másképp.

Nem kerteltem.

– És ha erre nemmel válaszolnék, akkor ez veled nagy kiszúrás lenne?

– Igen. Nagy.

Kicsit hitetlenkedtem.

– Tényleg? Miért?

– Mert sok-sok éve próbáltuk különféle munkatársainkat különféle kitüntetésekre felterjeszteni, és ez volt az első, amit elfogadtak. Ha most ezt visszautasítod, akkor végképp elvágsz minket.

Megértettem. Azért még rákérdeztem:

– És te tudod, hogy milyen kitüntetésről lenne szó?

– Valami lovagkereszt, vagy hogy a fenébe hívják most ezeket.

Újra kiakadtam.

– Keresztet? Nekem? Sohasem tagadtam, hogy meg vagyok keresztelve, de azért ez mégis túlzás!

Jót röhögött ezen, aztán legyintett.

– Mindegy! Arra gondolj, hogy tőlünk kaptad! Úgy már majdnem kóser.

Valami még eszembe jutott.

– És pénz is jár ezzel a lóizével?

– Na ne viccelj, olyanról nekünk álmodni sem szabad.

– Akkor jó, mert így legalább nem érzem magam akkora kurvának.

Ezek után köszönettel elfogadtam az ajánlást, és augusztus 19-én az MTA székházában, akadémiánk akkori elnökétől átvettem a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét és az azzal járó oklevelet.

Az utóbbit az akkor még csak helyesírási reformtörekvéseivel diszkvalifikálódott köztársasági elnök, Schmitt Pál írta alá. Az egy oldalas oklevélen árgusszemű barátaimmal emlékezetem szerint 11 hibát találtunk. Anyukám, aki évekig az általam szerkesztett tudományos folyóiratokban korrektorkodott, felajánlotta, hogy ellátja korrektúrajelekkel, és visszaküldjük szerzői korrektúrára. (Sajnos ezt nem tettük meg, így bevallom, hogy most, utólag elővéve csak 3-4-et sikerült azonosítani.)

Az akadémia ünnepségen hét olyan tudós kutatóval együtt kaptam meg a kitüntetést, akik közé büszkén (bár némiképpen az “imposztor szindróma” tüneteivel) álltam a sorba.

Ez öt évvel ezelőtt történt. Azóta nem nagyon került szóba ez a “lovagias ügy” sem a családi, sem a baráti körben.

Most, Bayer Zsolt hasonló kitüntetése kapcsán felizzott a parázs. Kaltenbach Jenő jogtudós, volt ombudsman tiltakozásul visszaadta 2005-ben kapott a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetését, és ezzel láncreakciót indított el. Azóta számos (e sorok írásáig – 2016. augusztus 22. 23:08 – negyvenöt) lovagi és egyéb keresztekkel kitüntetett személy jelezte, hogy visszaadja a kitüntetését. Időközben az is kiderült (http://index.hu/belfold/2016/08/22/allami_kituntetes_visszaadasa_lovagkereszt), hogy erre valójában jogi lehetőség nincs, ez legfeljebb demonstratív jellegű tiltakozásnak tekinthető. Ahogyan az Index fogalmaz: “Hiába küldik vissza, örökre egy listán maradnak Bayer Zsolttal”.

A tiltakozók között kedves barátaim, ismerőseim és kollégáim is vannak. Döntésüket becsülöm. Akiket személyesen ismerek közülük, azoknak az egyéniségéhez illő, adekvát reakciónak tartom. A többiekről is ezt feltételezem.

Mivel én egész életem során igyekeztem távol tartani magam a látványos demonstrációktól, tüntetésektől és efféléktől, úgy gondolom, hogy akkor vagyok hű magamhoz (és azokhoz, akik olyannak fogadnak el, amilyen az elmúlt hetven évben voltam), ha a magam módján reagálok a történtekre.

Bayer Zsolt kitüntetése számomra napjaink (és sajnos tegnapjaink, és még sajnosabban alighanem holnapjaink – reménykedjünk a holnaputánban…) megszokhatatlanul szokásos, undorítóan a képünkbe röhögő hatalmi arroganciájának egy újabb megnyilvánulása. Az ilyennek az ilyen szelíd méltatlankodás, aminek jelenleg ezt a kitüntetés-visszaadási kampányt nevezni lehet, csak olaj a tűzre.

Azt el kell ismernem, hogy hibáztam, amikor ösztönös tiltakozásom ellenére elfogadtam a kitüntetést. Bizonyos értelemben teljesen feleslegesen, mert intézményünket 2011 végén feloszlatták, igazgatónkat nyugdíjazták. Neki tehát sokat már nem árthattam volna. Az akkori döntésem következményeit azonban vállalnom kell. A kitüntetés formája idegen volt és maradt számomra (akkor még nem is néztem utána, hogy ez voltaképpen a vitéz nagybányai Horthy Miklós által 1922-ben alapított Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés reinkarnációja), de a tartalma – ahogyan főnököm mondta akkor – kóser. És ez a tartalom az, amit megtagadnék, ha a kitüntetést visszaadnám.

Koncentrációs táborban elpusztított nagybátyámtól maradt rám egy cserkész kézikönyv. A praktikus cserkész tudnivalók mellett a könyvecske tele volt zsúfolva mélymagyar irredenta és vérkeresztény propagandaszövegekkel. Pontosan tudtam, hogy ez a könyv azt a szellemiséget dicsőíti, amelyik a nagybátyám tragédiájához vezetett. De ez őrizte az ő keze nyomát, lapszéli jegyzeteit – most még hozzátehetném: a DNS-ét – ezért sokáig szent ereklyeként őriztem. A lovagkereszt most az én cserkész kézikönyvem. A praktikus tanácsokat megfogadom, a propagandaszövegeket kiköpöm.

Csak a lovagkeresztnek (illetve közvetlen elődjének, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjének) 2000 óta több mint 1500 kitüntetettje volt. Feltehetően többségük tiszteletre méltó, érdemdús személy. Döntő többségükről sohasem hallottam, és semmiféle közösséget nem éreztem velük. Nem gondolom, hogy “egy klubba tartoztam” F. T. büntetés-végrehajtási dandártábornokkal, a Budapesti Fegyház és Börtön parancsnokával vagy A. T. D.-vel, Magyarország volt winsumi tiszteletbeli konzuljával (azt sem tudom, hol van – vagy volt – Winsum). Pillanatnyilag nem gondolom, hogy B. Zs. kitüntetése bármilyen hatással lenne a társadalmi hálózatban elfoglalt helyzetemre, viszonyrendszeremre.

Hadd zárjam egy anekdotával. Pogány Béla a Műegyetem híres-hirhedt fizikaprofesszora volt. Védjegye volt, hogy mindenkit – kollégát, diákot – egyszerűen Tatának szólított. A 40-es évek elején az egyik diákja nyilaskeresztes karszalaggal az ingén jött be vizsgára. Pogány félszemmel odasandított, és megkérdezte: “Na mi van, Tata, félt, hogy összetévesztem az ájnstájnnel?”

Én nem félek, hogy bárki összetévesztene a bájerrel.

 

Egyes szám, második személy

A cím nem nyelvtani, hanem egészen másfajta rejtvény. A helyes megfejtés pedig Olivér. Azért egyes, mert a magyar személyi száma, ha lenne, egyessel kezdődne, és azért második, mert az első Evelin. Szóval ő a második unokám.

Pontos volt, mint a svájci (vagy svéd?) óra: ahogyan az elő volt írva, április 23-án reggel 1/2 8-kor megszületett. Másnap már otthon voltak, ma pedig – háromnaposan – a szép tavaszi vasárnap örömére családi sétán vett részt: végiglátogatták Evelin kedvenc játszótereit.

Én persze egyelőre csak Skype-on ismerkedhetem vele, még egy bő hónapig kell várnom a tervezett első személyes találkozásig. Nővére tempója alapján addigra már alighanem svéd népdalokat fog nekem énekelni. A hangja megvan hozzá, ma már azt is hallottam, mert az eddigi láthatások alkalmával vagy aludt, vagy evett. De hát neki ez a dolga, nekem meg az, hogy gyönyörködjem benne.

Mert most már igazi nagyapa vagyok, ahogyan azt ifjúkorom kedvenc Ráth-Végh könyvéből (Az emberi butaság) megtanulhattam: „D. J. családi öröme. Kereskedelmi és iparkamaránk országos hírű, agilis és jeles titkárát tegnap nagy családi öröm érte: nagyapa lett. Eddig ugyanis csak nagyanyai örömöket élvezett, egy leányunokája révén.” (Felsőmagyarországi Kassai Napló, 1903. május 14.)

Mi, amatőrök

Meséimre számos tanulságos kritikát kaptam. Leginkább azt kifogásolják, hogy nem egyértelmű a célközönség: a gyerekek sok mindent nem értenek, nem érthetnek meg belőle.

Azt hiszem, ez az amatőrizmus problémája. Én azt írom, ami a fejemből jön, és az nem mindig az, amit írni szeretnék.

Ebben pontosan olyan vagyok, mint Evelin unokám. Ő másfél éves korára (!!) tökéletesen felismeri az angol ABC legtöbb betűjét (legyünk precízek: a nyomtatott nagybetűket). Akár nyomtatásban, akár lerajzolva mutatjuk neki, azonnal mondja, hogy “A betű”, “E-betű”. Ha leülünk rajzolni, akkor is legtöbbször azt kéri, hogy betűket rajzoljunk. Ő is megpróbálta. Kezébe vette a rajzkrétát, és közölte: “O-betű”, majd firkálni kezdett. Aztán elmélyülve tanulmányozta az eredményt, és megállapította: “S-betű”.

Na, így írok én is mesét…

Mondvacsinált dolgok

A mondvacsinálás most nem a légbőlkapás rokonaként értendő, hanem szó szerint. Vannak dolgok, amiket úgy csinálunk, hogy mondjuk őket. Például, ha valaki szerelmet vall, azt úgy csinálja, hogy azt mondja (énekli): “I’m confessing that I love you”, vagy valami ilyesmit. Vagy ilyen a bocsánatkérés, a köszönetmondás és sok egyéb. Az egy másik kérdés, hogy a dolog mennyire őszinte, de csinálni másképp nem nagyon lehet.

Amiért szóba hozom a kérdést, az az a zavaró tapasztalatom, hogy gyakran olyan dolgokat is mondvacsináltnak kezelnek, amelyek nem azok. Jellegzetes példája ennek a felelősségvállalás. Sokan úgy képzelik (vagy legalábbis azt a látszatot igyekeznek kelteni), hogy azzal, hogy kimondják: “vállalom a felelősséget”, már meg is tették. Ha ilyenkor megkérdezem, hogy ez azt jelenti, hogy ha az elképzeléseid szerint járok el, és ennek következtében kár ér, azt megtéríted? – akkor csúnyán néznek rám, és elhárítják a feltételezést is. Akkor milyen felelősségről beszéltek? Természetesen semmilyenről. Ez egy mondvacsinált, vagy ha úgy tetszik légbőlkapott felelősség, ami mögött nincs tartalom. Egy varázsige a hozzávaló varázserő nélkül.

Sajnos gyarapodni látszanak az ilyen tévesen értelmezett mondvacsinálás példái. A politikában, a médiában (helytelenül) lassan hozzászokunk, a tudományban én még megütközöm rajta. “An improved method is proposed…” egy javított, tökéletesített módszert ígér a szerző. Valójában – jó esetben – van a javaslatban újszerű elem, de hogy az jobb, tökéletesebb lenne, mint a korábbiak, arra sokszor kevés a bizonyíték. Ha bírálóként, szerkesztőként rákérdezek, ugyanolyan csúnyán néznének rám (ha látnám őket), mint a felelőtlen felelős.

Szép lenne egy olyan világban élni, ahol a tettek nem a szavak helyett, a szavak nem a tettek helyett beszélnek. Én megígérem, hogy megpróbálom. A megígérés az mondvacsinált dolog, tehát ez ügyben már nem kell tennem semmit. Az ígéret betartásához annál többet.

Ágyúgolyó futam a sakktáblán

Sakkpályafutásomat röviden úgy jellemezném, hogy szerény, de állhatatos. Egyetemista koromban igazoltatott le a Ganz Villany csapatának intézője, miután a Mechwart téri sakkasztaloknál kétszer-háromszor legyőztem. A klub vonzerejét jelentősen növelte számomra, hogy a klubhelyiség lakásunktól másfél sarokra volt. A Ganz Villany szerény középcsapat volt akkoriban; én általában a II. vagy a III. csapatban kaptam helyet a hétvégi bajnoki fordulókban. A hét közben, talán szerda délutánonként volt az edzés. Ez nálunk kizárólag ádáz snellpartikból állt. Ötperces partik, kétforintos alapon, kontrával. Ez brutálisan frusztráló volt számomra, mert klubtársaim (amúgy többnyire gyári melósok) ördöngös snellezők voltak. Az országos snellbajnokságban általában tuti érmesek, legtöbbször csak a Portisch Lajos által vezetett MTK tudta megelőzni őket. Sakk-alkatilag nem lettem volna rossz snellező, mert volt némi megnyitáselméleti ismeretem és szerettem a kockázatos, nyílt állásokat, de szorongásos-gátlásos gyerekként a legjobb állásokat is eltotojáztam, és végül kifogytam az időből.

Azután dolgozni kezdtem, megnősültem, elköltöztünk. A versenysakk örökre, az alkalmi játék egy ideig kimaradt az életemből. Amikor 1980-ban három hónapos finn ösztöndíjam után hazajöttem, keresgélni kezdtem az akkor még igen szegényes szauna lehetőségeket, mert azt nagyon megszerettem odafent északon. A Széchenyi-fürdőben volt egy használható (és megfizethető) izé, a gőzfürdő és a szauna valamiféle egyvelege, ami legalábbis felidézte a szép emlékeket. Így ismerkedtem meg a Széchenyi másik egyedülálló szolgáltatásával: a forró vizes medence sakkasztalaival. Nyakig a meleg vízben játszottuk az 5-10-15 perces partikat, amíg puhára (vagy keményre) nem főttek a nemesebb szerveink.

Itt akadtam össze egyszer egy kollégámmal az MTA Könyvtárából, aki beszervezett az akadémia Magyar Hírlap Kupa csapatába. Az akkor még vállalható, szolid napilap a közalkalmazottak számára szervezett minden évben többfordulós csapatversenyt, amelyre a legtöbb minisztérium, egyetem, kutatóintézet nevezett csapatot. 15 perces partikat játszottunk, és a Ganz Villanyban megszerzett rutinomnak és az időközben valamelyest oldódó gátlásomnak köszönhetően stabil helyem lett a háromfős csapat 3. tábláján.

Azok az idők is elmúltak, a MH “Szélesítette” a profilját, a sakk valahogy kiesett az érdeklődésükből. (A közalkalmazottakról nem is beszélve.) Beköszöntött viszont az internet korszaka. Hihetetlenül izgalmas élmény volt, hogy az online sakk-portálokon (én a yahoo-ét használtam) a világ legtávolabbi zugából találhattunk partnert magunknak, sőt, játék közben (amennyire ez a 2-3 perces partikba belefért) még cseveghettünk is egymással. A legextrémebb ellenfelem a balkáni háborúk idejében egy partizánvezér volt a montenegrói hegyekből – egy átküldött linken megcsodálhattam, ahogy talpig géppisztolyban feszít szabadcsapata élén. Kifejeztem neki örömömet, hogy csak a sakktáblán volt szerencsém szembekerülni vele.

Az utóbbi években a chess.com-ra tértem át, és ott már kizárólag egyperceseket játszom. Nincs már nekem időm percekig vacakolni egy nyavalyás partival 🙂 Lehet, hogy ez a korral jár? Bár más barátaim meg most térnek át a levelező sakkra. Alkat kérdése…

Utána olvasva kiderült, hogy ez az egyperces őrület Bullet Chess néven egyre jobban terjed a sakk legprominensebb művelői között is. Legnagyobb csillaga Hikaru Nakamura, az Egyesült Államok háromszoros sakkbajnoka, a világranglista Top 10 biztos tagja, aki már könyvet is írt “Bullet Chess: One Minute to Mate” címmel. A legtöbb szakember óva inti a versenyzőket, és főleg a versenysakkozói ambíciókkal rendelkező fiatalokat a sakk eme extrém sportnak is nevezhető változatától.

Az biztos, hogy a mély, stratégiai gondolatoknak nem sok helye van ebben a játékban. Igazán pont az az érdekes, hogy pontosan ugyanazokkal a játékszabályokkal milyen gyökeresen más készségeket igénylő játékot lehet játszani. A “Bullet” két dologról szól: az időről és a mattról. A hagyományos sakk értékrendje jelentőségét veszti, mint bizonyos kiélezett élethelyzetekben a “civil” értékek.

Nakamura könyvének egyik recenziójában a szerző érdekes hasonlatot talál: a frontorvosi gyakorlatban sok olyan beavatkozás bravúrnak számít, amelyet a civil életben súlyos műhibának tartanának. A “hagyományos értékek” mindig csak valamilyen jól meghatározott cél és feltételrendszer keretében értelmezhetők. Ezt a relativitást segíti tudatosítani az “ágyúgolyó sakk”.

Nekem már sok féltenivalóm nincsen, sakkambícióimmal már leszámoltam, a napi adrenalin adagomat pedig jól tudom csepegtetni egy pár tucat őrült játszmával. Azt azért én is tanúsítom, hogy az óvatosság nem árt, mert a “Bullet” addiktív, mint a játék annyi más formája. Most is azért sietek befejezni az írást, mert még vissza kell nyernem a délután sajnálatosan elvesztett pontjaimat…

Van-e a politikának nulladik főtétele?

Boldogult emlékű fizikaprofesszorom (az emlékekben már mindenki boldog, és mindenkivel boldogok vagyunk), Gyarmati István egyik kedvenc gyilkos vizsgakérdése volt: “Minek a hőmérsékletét mutatja a hőmérő?” A szerencsétlen vizsgázó kétségbeesetten próbálkozott: “A levegőét…”, “A környezetét…”, “A hőmérsékleti térét…”, de innen már aligha volt visszaút. A helyes válasz ez lett volna: “A hőmérő a saját hőmérsékletét mutatja.” És nem vitás, ez a megmásíthatatlan igazság. Azt pedig, hogy a hőmérő által mutatott értéknek hasznát vehetjük a mérőeszköz belvilágán kívül is, a termodinamika egyik alapvető elve teszi lehetővé, amit úgy neveznek, hogy a termodinamika nulladik főtétele.

Nem fárasztom sem magamat, sem másokat azzal, hogy e furcsa elnevezés eredetét és főként tartalmát részletezzem, a kíváncsiak (mielőtt még hamar megöregednének) megtalálhatják pl. a wikipédiában (http://hu.wikipedia.org/wiki/A_termodinamika_nulladik_főtétele).

A lényeg az, hogy ez az alapelv biztosítja, hogy – a megfelelő feltételek teljesülése esetén – egy test hőmérséklete egyértelműen meghatározhassa egy vele akár nem is érintkező másik test hőmérsékletét. A nulladik főtétel feltételei és “hatásmechanizmusa” teszik lehetővé, hogy testünk valamely perifériális zugába elhelyezett hőmérő az egész testünkre releváns adatot szolgáltasson.

Na de hogy jön ide a politika? Úgy, hogy azt gondolom, hogy arra a kérdésre: “Kinek az érdekeit szolgálják a politikai döntéshozók döntései?”, Gyarmati professzor szellemében az a helyes válasz, hogy “A politikai döntéshozók döntései a saját érdekeiket szolgálják.” Ez éppen olyan megmásíthatatlan igazság, mint a hőmérő hőmérsékletére vonatkozó. És ezt nehezményezni – ahogyan Neumann János mondta egy hasonló esetben Wigner Jenőnek – “éppoly nevetséges […], mint amiatt panaszkodni, hogy a mágneses tér csak akkor növekedhet, ha az elektromos térnek rotációja van. Mind a kettő természettörvény.”

És most jutunk el a címben feltett kérdéshez. Van-e a politikában – vagy még általánosabban az emberi társadalomban – olyan működő alapelv, amely biztosíthatná azt, hogy a döntéshozóknak érdekükben legyen olyan döntéseket hozni, amelyek amellett, hogy egy természettörvény kérlelhetetlenségével őket magukat szolgálják, mások – lehetőleg a társadalom minél nagyobb része – számára is hasznosak legyenek? A kérdés nyilván költői, vagy még inkább filozófiai (mondanám, akadémikus, ha egy kicsit kevesebbet ismernék belőlük…). Kis túlzással az emberiség történetének minden vezérelve: a demokrácia, a vallások, az erkölcs(ök) híveik számára a nulladik főtétel szerepét (is) volt/van/lesz hivatva betölteni; úgy gondolják, hogy ha a vezérelv érvényesülne, az ön-és a közérdek – fogalmazzunk finoman – köszönőviszonyba kerülhetnének egymással.

Valljuk be, nincs ez másként a termodinamikában sem. A nulladik főtétel voltaképpen egy posztulátum, egy feltétel, amelynek teljesülése szükséges ahhoz, hogy a termodinamika évszázados eszköztára valóban érvényes és használható legyen. Az olyan rendszerekről, amelyekben nem teljesül (mert ilyenek lehetségesek, sőt, biztosan vannak) csak azt tudjuk mondani, hogy azok bizonyára más eszközökkel írhatók le.

Summa summárum, nem tudom, hogy van-e a politikának nulladik főtétele. De úgy gondolom, hogy jó lenne, ha lenne, és az arra esélyes elveket, eszméket érdemes lenne kritikusan megvizsgálni abból a szempontból, hogy hogyan töltenék be ezt a szerepet. És mivel az emberek – az atomokkal és molekulákkal ellentétben – szándékokkal, sőt, érdekérvényesítéssel is rendelkeznek, talán némi tudatossággal segített önszervező módon létre is jöhet egy működő “nulladik főtétel”.

Nehogy azért ilyen optimista gondolattal zárjam ezt az írást, afelől nincsen kétségem, hogy a második főtétel, ami szerint bármiféle rend (akár fizikai, biológiai vagy társadalmi) csak térben és időben véges formában létezhet, a legtökéletesebb társadalmi rendszert sem kímélné. Ahogy azonban Hacsek mondaná: “Ezt még megvárom!”