Archive for April, 2014

Ágyúgolyó futam a sakktáblán

Sakkpályafutásomat röviden úgy jellemezném, hogy szerény, de állhatatos. Egyetemista koromban igazoltatott le a Ganz Villany csapatának intézője, miután a Mechwart téri sakkasztaloknál kétszer-háromszor legyőztem. A klub vonzerejét jelentősen növelte számomra, hogy a klubhelyiség lakásunktól másfél sarokra volt. A Ganz Villany szerény középcsapat volt akkoriban; én általában a II. vagy a III. csapatban kaptam helyet a hétvégi bajnoki fordulókban. A hét közben, talán szerda délutánonként volt az edzés. Ez nálunk kizárólag ádáz snellpartikból állt. Ötperces partik, kétforintos alapon, kontrával. Ez brutálisan frusztráló volt számomra, mert klubtársaim (amúgy többnyire gyári melósok) ördöngös snellezők voltak. Az országos snellbajnokságban általában tuti érmesek, legtöbbször csak a Portisch Lajos által vezetett MTK tudta megelőzni őket. Sakk-alkatilag nem lettem volna rossz snellező, mert volt némi megnyitáselméleti ismeretem és szerettem a kockázatos, nyílt állásokat, de szorongásos-gátlásos gyerekként a legjobb állásokat is eltotojáztam, és végül kifogytam az időből.

Azután dolgozni kezdtem, megnősültem, elköltöztünk. A versenysakk örökre, az alkalmi játék egy ideig kimaradt az életemből. Amikor 1980-ban három hónapos finn ösztöndíjam után hazajöttem, keresgélni kezdtem az akkor még igen szegényes szauna lehetőségeket, mert azt nagyon megszerettem odafent északon. A Széchenyi-fürdőben volt egy használható (és megfizethető) izé, a gőzfürdő és a szauna valamiféle egyvelege, ami legalábbis felidézte a szép emlékeket. Így ismerkedtem meg a Széchenyi másik egyedülálló szolgáltatásával: a forró vizes medence sakkasztalaival. Nyakig a meleg vízben játszottuk az 5-10-15 perces partikat, amíg puhára (vagy keményre) nem főttek a nemesebb szerveink.

Itt akadtam össze egyszer egy kollégámmal az MTA Könyvtárából, aki beszervezett az akadémia Magyar Hírlap Kupa csapatába. Az akkor még vállalható, szolid napilap a közalkalmazottak számára szervezett minden évben többfordulós csapatversenyt, amelyre a legtöbb minisztérium, egyetem, kutatóintézet nevezett csapatot. 15 perces partikat játszottunk, és a Ganz Villanyban megszerzett rutinomnak és az időközben valamelyest oldódó gátlásomnak köszönhetően stabil helyem lett a háromfős csapat 3. tábláján.

Azok az idők is elmúltak, a MH “Szélesítette” a profilját, a sakk valahogy kiesett az érdeklődésükből. (A közalkalmazottakról nem is beszélve.) Beköszöntött viszont az internet korszaka. Hihetetlenül izgalmas élmény volt, hogy az online sakk-portálokon (én a yahoo-ét használtam) a világ legtávolabbi zugából találhattunk partnert magunknak, sőt, játék közben (amennyire ez a 2-3 perces partikba belefért) még cseveghettünk is egymással. A legextrémebb ellenfelem a balkáni háborúk idejében egy partizánvezér volt a montenegrói hegyekből – egy átküldött linken megcsodálhattam, ahogy talpig géppisztolyban feszít szabadcsapata élén. Kifejeztem neki örömömet, hogy csak a sakktáblán volt szerencsém szembekerülni vele.

Az utóbbi években a chess.com-ra tértem át, és ott már kizárólag egyperceseket játszom. Nincs már nekem időm percekig vacakolni egy nyavalyás partival 🙂 Lehet, hogy ez a korral jár? Bár más barátaim meg most térnek át a levelező sakkra. Alkat kérdése…

Utána olvasva kiderült, hogy ez az egyperces őrület Bullet Chess néven egyre jobban terjed a sakk legprominensebb művelői között is. Legnagyobb csillaga Hikaru Nakamura, az Egyesült Államok háromszoros sakkbajnoka, a világranglista Top 10 biztos tagja, aki már könyvet is írt “Bullet Chess: One Minute to Mate” címmel. A legtöbb szakember óva inti a versenyzőket, és főleg a versenysakkozói ambíciókkal rendelkező fiatalokat a sakk eme extrém sportnak is nevezhető változatától.

Az biztos, hogy a mély, stratégiai gondolatoknak nem sok helye van ebben a játékban. Igazán pont az az érdekes, hogy pontosan ugyanazokkal a játékszabályokkal milyen gyökeresen más készségeket igénylő játékot lehet játszani. A “Bullet” két dologról szól: az időről és a mattról. A hagyományos sakk értékrendje jelentőségét veszti, mint bizonyos kiélezett élethelyzetekben a “civil” értékek.

Nakamura könyvének egyik recenziójában a szerző érdekes hasonlatot talál: a frontorvosi gyakorlatban sok olyan beavatkozás bravúrnak számít, amelyet a civil életben súlyos műhibának tartanának. A “hagyományos értékek” mindig csak valamilyen jól meghatározott cél és feltételrendszer keretében értelmezhetők. Ezt a relativitást segíti tudatosítani az “ágyúgolyó sakk”.

Nekem már sok féltenivalóm nincsen, sakkambícióimmal már leszámoltam, a napi adrenalin adagomat pedig jól tudom csepegtetni egy pár tucat őrült játszmával. Azt azért én is tanúsítom, hogy az óvatosság nem árt, mert a “Bullet” addiktív, mint a játék annyi más formája. Most is azért sietek befejezni az írást, mert még vissza kell nyernem a délután sajnálatosan elvesztett pontjaimat…

Van-e a politikának nulladik főtétele?

Boldogult emlékű fizikaprofesszorom (az emlékekben már mindenki boldog, és mindenkivel boldogok vagyunk), Gyarmati István egyik kedvenc gyilkos vizsgakérdése volt: “Minek a hőmérsékletét mutatja a hőmérő?” A szerencsétlen vizsgázó kétségbeesetten próbálkozott: “A levegőét…”, “A környezetét…”, “A hőmérsékleti térét…”, de innen már aligha volt visszaút. A helyes válasz ez lett volna: “A hőmérő a saját hőmérsékletét mutatja.” És nem vitás, ez a megmásíthatatlan igazság. Azt pedig, hogy a hőmérő által mutatott értéknek hasznát vehetjük a mérőeszköz belvilágán kívül is, a termodinamika egyik alapvető elve teszi lehetővé, amit úgy neveznek, hogy a termodinamika nulladik főtétele.

Nem fárasztom sem magamat, sem másokat azzal, hogy e furcsa elnevezés eredetét és főként tartalmát részletezzem, a kíváncsiak (mielőtt még hamar megöregednének) megtalálhatják pl. a wikipédiában (http://hu.wikipedia.org/wiki/A_termodinamika_nulladik_főtétele).

A lényeg az, hogy ez az alapelv biztosítja, hogy – a megfelelő feltételek teljesülése esetén – egy test hőmérséklete egyértelműen meghatározhassa egy vele akár nem is érintkező másik test hőmérsékletét. A nulladik főtétel feltételei és “hatásmechanizmusa” teszik lehetővé, hogy testünk valamely perifériális zugába elhelyezett hőmérő az egész testünkre releváns adatot szolgáltasson.

Na de hogy jön ide a politika? Úgy, hogy azt gondolom, hogy arra a kérdésre: “Kinek az érdekeit szolgálják a politikai döntéshozók döntései?”, Gyarmati professzor szellemében az a helyes válasz, hogy “A politikai döntéshozók döntései a saját érdekeiket szolgálják.” Ez éppen olyan megmásíthatatlan igazság, mint a hőmérő hőmérsékletére vonatkozó. És ezt nehezményezni – ahogyan Neumann János mondta egy hasonló esetben Wigner Jenőnek – “éppoly nevetséges […], mint amiatt panaszkodni, hogy a mágneses tér csak akkor növekedhet, ha az elektromos térnek rotációja van. Mind a kettő természettörvény.”

És most jutunk el a címben feltett kérdéshez. Van-e a politikában – vagy még általánosabban az emberi társadalomban – olyan működő alapelv, amely biztosíthatná azt, hogy a döntéshozóknak érdekükben legyen olyan döntéseket hozni, amelyek amellett, hogy egy természettörvény kérlelhetetlenségével őket magukat szolgálják, mások – lehetőleg a társadalom minél nagyobb része – számára is hasznosak legyenek? A kérdés nyilván költői, vagy még inkább filozófiai (mondanám, akadémikus, ha egy kicsit kevesebbet ismernék belőlük…). Kis túlzással az emberiség történetének minden vezérelve: a demokrácia, a vallások, az erkölcs(ök) híveik számára a nulladik főtétel szerepét (is) volt/van/lesz hivatva betölteni; úgy gondolják, hogy ha a vezérelv érvényesülne, az ön-és a közérdek – fogalmazzunk finoman – köszönőviszonyba kerülhetnének egymással.

Valljuk be, nincs ez másként a termodinamikában sem. A nulladik főtétel voltaképpen egy posztulátum, egy feltétel, amelynek teljesülése szükséges ahhoz, hogy a termodinamika évszázados eszköztára valóban érvényes és használható legyen. Az olyan rendszerekről, amelyekben nem teljesül (mert ilyenek lehetségesek, sőt, biztosan vannak) csak azt tudjuk mondani, hogy azok bizonyára más eszközökkel írhatók le.

Summa summárum, nem tudom, hogy van-e a politikának nulladik főtétele. De úgy gondolom, hogy jó lenne, ha lenne, és az arra esélyes elveket, eszméket érdemes lenne kritikusan megvizsgálni abból a szempontból, hogy hogyan töltenék be ezt a szerepet. És mivel az emberek – az atomokkal és molekulákkal ellentétben – szándékokkal, sőt, érdekérvényesítéssel is rendelkeznek, talán némi tudatossággal segített önszervező módon létre is jöhet egy működő “nulladik főtétel”.

Nehogy azért ilyen optimista gondolattal zárjam ezt az írást, afelől nincsen kétségem, hogy a második főtétel, ami szerint bármiféle rend (akár fizikai, biológiai vagy társadalmi) csak térben és időben véges formában létezhet, a legtökéletesebb társadalmi rendszert sem kímélné. Ahogy azonban Hacsek mondaná: “Ezt még megvárom!”