Archive for August, 2016

“Lovagias ügy”

2011. július közepén levelet kaptam a Miniszterelnökség borítékjában a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pecsétjével. A levélben ez állt:

kitüntetés

(Igen, a pecséten a Kitűntetés hosszú ű-vel van írva!)

A levelet nevetségesnek és felháborítónak találtam. Akkoriban többször előfordult, hogy kitüntetésre felterjesztett személyek politikai demonstrációként nem fogadták el a kitüntetést, vagy nem fogtak kezet a kitüntetés átadójával. Legalábbis az első változatot igyekeztek elkerülni ezzel a levéllel. Ezt én körülbelül olyannak tartottam, mint ha a leánykérés előtt a fiú megkérdezné: “Ha holnap megkérném a kezedet, te igent vagy nemet mondanál? Mert ha nemet, akkor nem blamálom magam, hanem meg se kérlek.” Úgy gondolom, ezt minden önérzetes lány kikérné magának, és ha nem is mondana azonnal nemet (bár ezt sem csodálnám), azt mondaná: “Gyere el holnap, kérd meg a kezem, és én majd eldöntöm, mit válaszolok. Viszontlátásra.” Mivel számomra ez az opció nem kínálkozott, én az azonnali nem felé hajlottam.

Mindenesetre másnap szeretett és tisztelt főnököm elé raktam a levelet, és nekiszegeztem a kérdést:

– A te kezed van ebben?

Széttárta a kezét.

– Hát persze. Ez nem megy másképp.

Nem kerteltem.

– És ha erre nemmel válaszolnék, akkor ez veled nagy kiszúrás lenne?

– Igen. Nagy.

Kicsit hitetlenkedtem.

– Tényleg? Miért?

– Mert sok-sok éve próbáltuk különféle munkatársainkat különféle kitüntetésekre felterjeszteni, és ez volt az első, amit elfogadtak. Ha most ezt visszautasítod, akkor végképp elvágsz minket.

Megértettem. Azért még rákérdeztem:

– És te tudod, hogy milyen kitüntetésről lenne szó?

– Valami lovagkereszt, vagy hogy a fenébe hívják most ezeket.

Újra kiakadtam.

– Keresztet? Nekem? Sohasem tagadtam, hogy meg vagyok keresztelve, de azért ez mégis túlzás!

Jót röhögött ezen, aztán legyintett.

– Mindegy! Arra gondolj, hogy tőlünk kaptad! Úgy már majdnem kóser.

Valami még eszembe jutott.

– És pénz is jár ezzel a lóizével?

– Na ne viccelj, olyanról nekünk álmodni sem szabad.

– Akkor jó, mert így legalább nem érzem magam akkora kurvának.

Ezek után köszönettel elfogadtam az ajánlást, és augusztus 19-én az MTA székházában, akadémiánk akkori elnökétől átvettem a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét és az azzal járó oklevelet.

Az utóbbit az akkor még csak helyesírási reformtörekvéseivel diszkvalifikálódott köztársasági elnök, Schmitt Pál írta alá. Az egy oldalas oklevélen árgusszemű barátaimmal emlékezetem szerint 11 hibát találtunk. Anyukám, aki évekig az általam szerkesztett tudományos folyóiratokban korrektorkodott, felajánlotta, hogy ellátja korrektúrajelekkel, és visszaküldjük szerzői korrektúrára. (Sajnos ezt nem tettük meg, így bevallom, hogy most, utólag elővéve csak 3-4-et sikerült azonosítani.)

Az akadémia ünnepségen hét olyan tudós kutatóval együtt kaptam meg a kitüntetést, akik közé büszkén (bár némiképpen az “imposztor szindróma” tüneteivel) álltam a sorba.

Ez öt évvel ezelőtt történt. Azóta nem nagyon került szóba ez a “lovagias ügy” sem a családi, sem a baráti körben.

Most, Bayer Zsolt hasonló kitüntetése kapcsán felizzott a parázs. Kaltenbach Jenő jogtudós, volt ombudsman tiltakozásul visszaadta 2005-ben kapott a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetését, és ezzel láncreakciót indított el. Azóta számos (e sorok írásáig – 2016. augusztus 22. 23:08 – negyvenöt) lovagi és egyéb keresztekkel kitüntetett személy jelezte, hogy visszaadja a kitüntetését. Időközben az is kiderült (http://index.hu/belfold/2016/08/22/allami_kituntetes_visszaadasa_lovagkereszt), hogy erre valójában jogi lehetőség nincs, ez legfeljebb demonstratív jellegű tiltakozásnak tekinthető. Ahogyan az Index fogalmaz: “Hiába küldik vissza, örökre egy listán maradnak Bayer Zsolttal”.

A tiltakozók között kedves barátaim, ismerőseim és kollégáim is vannak. Döntésüket becsülöm. Akiket személyesen ismerek közülük, azoknak az egyéniségéhez illő, adekvát reakciónak tartom. A többiekről is ezt feltételezem.

Mivel én egész életem során igyekeztem távol tartani magam a látványos demonstrációktól, tüntetésektől és efféléktől, úgy gondolom, hogy akkor vagyok hű magamhoz (és azokhoz, akik olyannak fogadnak el, amilyen az elmúlt hetven évben voltam), ha a magam módján reagálok a történtekre.

Bayer Zsolt kitüntetése számomra napjaink (és sajnos tegnapjaink, és még sajnosabban alighanem holnapjaink – reménykedjünk a holnaputánban…) megszokhatatlanul szokásos, undorítóan a képünkbe röhögő hatalmi arroganciájának egy újabb megnyilvánulása. Az ilyennek az ilyen szelíd méltatlankodás, aminek jelenleg ezt a kitüntetés-visszaadási kampányt nevezni lehet, csak olaj a tűzre.

Azt el kell ismernem, hogy hibáztam, amikor ösztönös tiltakozásom ellenére elfogadtam a kitüntetést. Bizonyos értelemben teljesen feleslegesen, mert intézményünket 2011 végén feloszlatták, igazgatónkat nyugdíjazták. Neki tehát sokat már nem árthattam volna. Az akkori döntésem következményeit azonban vállalnom kell. A kitüntetés formája idegen volt és maradt számomra (akkor még nem is néztem utána, hogy ez voltaképpen a vitéz nagybányai Horthy Miklós által 1922-ben alapított Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetés reinkarnációja), de a tartalma – ahogyan főnököm mondta akkor – kóser. És ez a tartalom az, amit megtagadnék, ha a kitüntetést visszaadnám.

Koncentrációs táborban elpusztított nagybátyámtól maradt rám egy cserkész kézikönyv. A praktikus cserkész tudnivalók mellett a könyvecske tele volt zsúfolva mélymagyar irredenta és vérkeresztény propagandaszövegekkel. Pontosan tudtam, hogy ez a könyv azt a szellemiséget dicsőíti, amelyik a nagybátyám tragédiájához vezetett. De ez őrizte az ő keze nyomát, lapszéli jegyzeteit – most még hozzátehetném: a DNS-ét – ezért sokáig szent ereklyeként őriztem. A lovagkereszt most az én cserkész kézikönyvem. A praktikus tanácsokat megfogadom, a propagandaszövegeket kiköpöm.

Csak a lovagkeresztnek (illetve közvetlen elődjének, a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjének) 2000 óta több mint 1500 kitüntetettje volt. Feltehetően többségük tiszteletre méltó, érdemdús személy. Döntő többségükről sohasem hallottam, és semmiféle közösséget nem éreztem velük. Nem gondolom, hogy “egy klubba tartoztam” F. T. büntetés-végrehajtási dandártábornokkal, a Budapesti Fegyház és Börtön parancsnokával vagy A. T. D.-vel, Magyarország volt winsumi tiszteletbeli konzuljával (azt sem tudom, hol van – vagy volt – Winsum). Pillanatnyilag nem gondolom, hogy B. Zs. kitüntetése bármilyen hatással lenne a társadalmi hálózatban elfoglalt helyzetemre, viszonyrendszeremre.

Hadd zárjam egy anekdotával. Pogány Béla a Műegyetem híres-hirhedt fizikaprofesszora volt. Védjegye volt, hogy mindenkit – kollégát, diákot – egyszerűen Tatának szólított. A 40-es évek elején az egyik diákja nyilaskeresztes karszalaggal az ingén jött be vizsgára. Pogány félszemmel odasandított, és megkérdezte: “Na mi van, Tata, félt, hogy összetévesztem az ájnstájnnel?”

Én nem félek, hogy bárki összetévesztene a bájerrel.