Archive Page 2

Költői vénám

Sajnálatos rendszerességgel kell alávetnem magam vérvétellel járó orvosi vizsgálatoknak, ahol mindig felteszik a sztereotip kérdést: “Melyik vénáját szúrjam?” Én meg mondom a sztereotip választ: “Mindegy, csak a költői vénámat ne bántsa!” Azok a nővérkék, akik már sokadszor találkoznak velem, bizonyára nem találják már annyira viccesnek, de én kíméletlen vagyok.

Pedig a költői vénámat olyan nagyon nem kellene féltenem. Romantikus ifjúkoromban sem csapott meg soha a versírás szele. A gimnáziumi önképzőkör elnökeként legfeljebb elfogulatlan ítészként igyekeztem igazságot tenni a versengő dalnokok között. Később, “slágerszerzői” korszakomban is többnyire másra bíztam a szövegírást, bár néhány próbálkozásom volt, főleg szörnyűséges angol nyelven (na jó, nem tért el drámaian a kor nemzetközi sztenderdjeitől).

Arra sem emlékszem, hogy fiaim költői művekre ihlettek volna. Nagyobbik unokaöcsémnek készítettem egy verses-rajzos könyvecskét, akkoriban igen büszke voltam rá. Szerencsére az enyészet gondoskodott róla, hogy a szép emlékek háborítatlanok maradhassanak. Egy versikére emlékszem:

“Nem is lusta ám a lajhár,
Az usziba gyakran eljár.
Irigyek is rá a majmok,
Lass-úszásban ő a bajnok”

Hm… Mindent elfelejtek, akkor ezt miért is nem?

Fordulatot hozott a legutóbbi években a MedveCukor karrierem. Klarinétos-énekes vándorzenészi repertoáromban több kellemes régi amerikai sláger magyar szövege kiénekelhetetlen volt számomra. Először csak javítgatni próbáltam őket, azután kezdtem írni újakat. Aztán írtam saját zenét is saját szöveggel. Igazán fel sem tűnt senkinek, hogy nem “igaziak”. Úgy ítéltem meg, hogy ez pozitív visszajelzés.

Persze a dalszöveg, az nem vers. Muskát Zsuzsi világította meg számomra a különbséget. Ő veterán mesekönyv és gyerekvers író (na nem a korára gondolok, mert kb. egyidősek vagyunk, hanem a tapasztalatára) és konstruktív kritikus. A leírt versben a versmérték nem alku tárgya. A hexameterben a hexa az nem öt és fél és nem is hat és egy negyed. Az avíttas aposztrófok segíthetnek olykor (Varró Dani is él viccesen néha ezzel a lehetőséggel), de a korlátok egyértelműek. Az énekelt szövegben egyes szótagokat hangsúlytalanná lehet tenni, és eltüntetni, másokat pedig melizmatikusan megsokszorozni. Természetesen a különbség esetleges: vannak dalszövegként remekül működő versek, és versként is megálló dalszövegek. Az általam gyártott “műalkotások” kétségtelenül éneklésre készültek, ez eredményezhet olyan döccenéseket, amilyenre Muskát Zsuzsi felfigyelt legújabb opuszomban.

Ezt már legeslegújabb múzsám ihlette, aki természetesen nem más, mint unokám, Evelin. Zsuzsi nagymama készítette el a nyolczoknis lábasfejűt, róla szól a vers.

Kép

A zoktopusz

A zoktopusz olyan állat,
nyolc lábával kalimpálhat.
Hiába van nyolc zoknija,
Ha mindet folyton széjjelhagyja.

Azt ígéri, majd megjavul,
Egész nyáron rendet tanul.
Jó, csak olyan zoktopuszit.
Azért kaphat érte puszit?

Bevallom, versnek szántam, de Muskát Zsuzsi kritikája után nem tehetek mást, megzenésítem.

Most például nagypapa…

Ha nagy nem is, de nagypapa biztosan lettem. Mondhatnám, hogy a messzi északon született egy távoli rokonom. De ez a kilométerekben távoli csöppség Gábor fiam ivadéka. Zárójel: az ívás eredménye az ivadék, az óvásé az óvadék – ott van rövidülés, itt nincs. Vagy a nyelv beletörődött, hogy az ivadék olykor az ivás eredményeként is tekinthető? És a válás és a váladék? Na, ebből ennyi. Zárójel bezárva, pont.

Nézegetem, és világgá kürtölöm az első fényképeket.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=489244041155125&set=pb.100002086009063.-2207520000.1378845730

Próbálom felfedezni magamban a nagyapai érzéseket. Melyik lehet az?

Hasonlít valakire? A fiaimra olyan nagyon nem. Persze, mert lány. Tudom, mert mondták. Ha nem tudnám, látnám rajta? Azt hiszem, igen. Nézegetem a fényképet. A tekintetében van valami kislányos huncutság. És egyáltalán, van tekintete. Úgy látom, hogy tekintetbe vagyok véve. Hm. Na persze én itt ülök a képernyő előtt, ő párezer kilométerrel odébb fekszik az ágyban, szóval ez a tekintet nem nekem szól. Ezen egy kicsit elszomorodom. Lehet, hogy ez a nagyapai érzés?

A másik képen szégyentelenül szemez az apjával. Ez nem amolyan bámészkodás, ezek fixírozzák egymást! Nem ám, hogy video kamera, meg kukucska ablak, vis-à-vis, ahogy illik. Még csak nem is zavartatják magukat, hogy látom őket.

Nehéz idők jönnek még rám!

De most nem érek rá, mert meg kellene tudnom, hogy milyenek a nagyapai érzések.

Ki, kivel, hányszor?

Nem, ez nem a pletykarovat, hanem a tudományos. (Tudom, Ányos…) Az utóbbi években egyre jobban belebonyolódtam a partnerkapcsolati hálózatok szerkezeti jellemzőinek kutatásába. Szűkebb szakterületemen, a tudományelemzésben ez mindenekelőtt a társszerzői kapcsolatok elemzését jelentette. Ez az érdeklődésem nem volt újkeletű. A 80-as évek közepén kezdtünk két matematikus kollégámmal, Glänzel Wolfganggal és Telcs Andrással az úgynevezett “halmozódó előnyök” jelenségének elméletével foglalkozni, ami olyan közkeletű bölcsességeket próbált exakt formába önteni, mint hogy “akinek van, annak adatik” vagy “a pénz oda megy, ahol már úgyis van”. Ilyen modellek a közgazdaságtanban már régen ismertek voltak (Pareto, Gibrat, Herbert Simon is foglalkoztak pl. vele), de úgy éreztük, hogy tudunk új gondolatokat, matematikai eredményeket hozzátenni a már meglévőkhöz. És úgy is lett. Példáinkat nem annyira a közgazdaságtan, mint inkább a szociológia, a nyelvtudomány és természetesen a tudományelemzés területéről vettük. Minél több cikket publikált valaki, annál könnyebben írja meg a következőt. Minél több idézetet kapott valaki, annál könnyebben kap újabbakat. Saját példánkon is tapasztalhattuk ezt: egyre könnyebben írtuk az újabb cikkeket, és kaptuk rájuk az idézeteket.

Kínálkozott a módszer kiterjesztése a társszerzői kapcsolatokra is. Minél többször írt már korábban két kutató közös cikket, annál könnyebben írnak újra együtt. Itt azonban közbeszólt a két matematikus kollégám. Hohó, ez nem ugyanaz! A korábban vizsgált jelenségek, úgymond, egydimenziósak voltak: a “halmozódás” mindig egyetlen mennyiségre – pénz, cikkszám, idézetszám – korlátozódott. A társszerzőség esetében viszont egy két-, sőt, többdimenziós hálózatot kell vizsgálni, és ez matematikailag teljesen más feladat. Meggyőztek – és szakmailag teljesen igazuk volt –, hogy a jelenség vizsgálatához szükséges matematikai, gráfelméleti apparátus valójában nem is létezik; néhány éppen akkoriban megjelent matematikai cikk tartalmazott az érdemi vizsgálatokra még távolról sem alkalmas kezdeti eredményeket. Vegyészként én persze engedtem volna a szigorúságból, és ha matematikailag modellezni nem tudtunk is, empirikus mérésekkel, közelítésekkel próbálkoztam volna, de ezzel legkedvesebb kollégáim súlyos rosszallását hoztam volna a fejemre. Minthogy számos más izgalmas kutatási feladatunk is volt, ezt a témát lezártuk.

Barabási László, az Erdélyből az Egyesült Államokba származott fizikus a 90-es végén kezdett foglalkozni az általa “kedvezményezett kapcsolódásnak” (preferential attachment) nevezett mechanizmus révén létrejött hálózatok tulajdonságaival. Ez lényegében azonos volt azzal, amit mi annak idején “halmozódó előnyök” néven vizsgáltunk. Barabási “halmozottan előnyös” helyzetben volt ahhoz, hogy sikert érjen el ott, ahol mi elakadtunk. Fizikusként felületi struktúrák kialakulásák kialakulásával foglalkozott, ezért járatos volt olyan modellek használatában, amelyek a még akkor is hiányzó szigorú gráfelméleti alapokat saját maga és mások számára is meggyőzően tudták helyettesíteni. Ezeknek a modelleknek a jellemzője a “reciprok hatványfüggvény” szerinti viselkedés, akármit jelentsen is ez. Modelljének bemutatására pedig olyan példákat talált, amelyek sokkal nagyobb érdeklődést keltettek, mint a társszerzőség körömlerágató izgalmai: a World Wide Web szerkezetét vagy a hollywoodi színészek közös filmszereplésének hálózatát. Mindemellett egy jóhírű amerikai egyetem (University of Notre Dame, Indiana) munkatársa volt. Az 1999-től a Nature-ben, a Science-ben és hasonló színvonalú folyóiratokban megjelent hálózatelméletei cikkei több tízezres idézettséget és világhírnevet szereztek neki. Népszerű könyvével, amely “Behálózva” címmel jelent meg magyarul, a szélesebb magyarországi ismertséget is megszerezte.

Személyesen 2000-ben ismerkedtem meg vele, amikor a Collegium Budapest vendégkutatója volt, akkor meséltem el neki a 80-as évekbeli próbálkozásainkat. Ennek eredménye lett két 2002-ben megjelent közös publikációnk a Physica A című folyóiratban, melynek egyikében (“Tudományos együttműködések társadalmi hálózatainak fejlődése”) egyik 1984-es “egydimenziós” cikkünk is is bekerült a hivatkozásjegyzékbe. A kék norvég nem halt meg, csak mélyen aludt…

A következő inspiráció is egy amerikai fizikustól jött. Őt Jorge E. Hirsch-nek hívják, és az UCSD (University of California, San Diego) professzora. Argentín születésű, magyar vonatkozásáról nem tudok azon kívül, hogy 1977-ben a Csikágói Egyetemen elnyerte a legjobb jelölti vizsgáért (Best Candidacy Examination) járó Telegdi díjat. Kiemelkedő kvantumfizikai munkásságán kívül a nukleáris háborús veszély elleni aktív kiállásáról ismerhették egészen 2005-ig, amikoris megjelent “Az egyének tudományos kutatási teljesítményének mérésére szolgáló index” című írása. Először a arXiv nevű és a fizikusok között alapvető kommunikációs csatornának számító preprintgyűjteményben, majd miután a Nature egyik belső munkatársa felhívta rá a figyelmet egy kis írásban, a Proceedings of the National Academy of the Sciences of the USA című igen tekintélyes folyóiratban. Ez a cikk azóta több, mint ezer idézetet kapott, és a benne javasolt h-index (és alkotója) számára a szentté avatástól a kerékbe törésig már mindent ajánlottak.

Az index rendeltetésszerű használata kevéssé keltette fel az érdeklődésemet, bár szerkesztőként, bírálóként, alkalmazási tanácsadóként többet kellett vele foglalkoznom, mintha csak érdekelt volna. Igazán izgalmasnak azt a matematikai-statisztikai ötletet találtam, ahogyan az indexet ki kell számítani. Hirsch javaslata szerint a publikációkat csökkenő idézettségük szerint sorba kell rendezni, és meg kell keresni azt a legnagyobb sorszámú cikket, amelynek sorszáma nem nagyobb az idézettségénél. Ez a sorszám a h-index. Ha tehát valakinek a tizedik legidézettebb cikke éppen tíz idézetet kapott, akkor a h-index értéke 10. Két kérdés izgatott. Vajon hol van a helye a h-indexnek, milyen kapcsolatban áll az átlaggal, a mediánnak, a szóródás mérőszámaival, stb. a statisztikai mutatószámok kiterjedt családjában? És vajon mi mindenre lehet még egy ilyen módon definiált indexet használni a tudományelemzésben, a sportstatisztikákban, a közgazdaságtanban vagy bárhol másutt?

A második kérdéshez egy érdekes adalékkal szolgált a Nature egy olvasói levele, amelyből kiderült, hogy a levélíró baráti társasága az 1960-as években egy ilyen elven kiszámított mutatószámot használt (az ötletet a neves asztrofizikusnak, Arthur Eddingtonnak tulajdonítva) kerékpározási teljesítményük nyilvántartására. A lehetőségek tehát valóban korlátlanok.

Az első kérdés megválaszolása komolyabb szakértelmet kívánt. A máig is legalapvetőbb eredményt ebben a témában 2006-ban Glänzel Wolfgang (akkor már a Leuveni Katolikus Egyetem professzora) publikálta. A h-index rokonait az úgynevezett extrémérték statisztikákban találta meg, vagyis a “szélsőséges” jelenségek (árvizek, sportrekordok, tőzsdei kilengések) leírására használt formulákban. Ennek alapján egy egyszerű (azért annyira nem, hogy itt részletezzem) és hasznos összefüggést talált a h-index, az átlagérték és a mintanagyság (alapesetben a cikkek száma) között. Ez azért is jelentős, mert rámutat arra, hogy a h-index nem egy minden mástól független varázsszer, hanem a jól ismert statisztikai mutatószámok családjának egy kissé különc tagja. Az összefüggés érvényességének természetesen vannak matematikai feltételei, amelyek közül az egyik pontosan a “reciprok hatványfüggvény” szerinti viselkedés! Ezt szinte felhívásnak éreztem, hogy megpróbáljuk a Barabási-féle hálózatokat Hirsch-tipusú mutatószámokkal jellemezni. A próbálkozás sikeres volt, Telcs Andrással (akkor már a BMGE professzora) és Korn Andrással írt cikkeinkben többek között társszerzőségi hálózatokat és az internet részhálózatait jellemeztük ilyen módon.

A h-indexet sokféleképpen alkalmazhatjuk hálózatokra, az egyik lehetőség a következő. Tekintsünk egy közösséget, amelynek tagjai egymással egy vagy több alkalommal partnerkapcsolatra léphetnek. Ez lehet kutatók közötti társszerzőség, művészek közötti együttes játék vagy alkotás vagy éppenséggel szexuális partnerek közötti együttlét. Egy személy partnereit sorbarendezhetjük a kapcsolati alkalmak csökkenő száma szerint, és megtalálhatjuk azt a h-indexet, ahol a sorszám éppen “keresztezi” a kapcsolatok számát. Ezt nevezhetjük az illető személy partnerkapcsolati indexének. Ez az index érdekes jellemzést ad a személyeknek a hálózatban elfoglalt helyzetéről, és a hálózati helyzetnek más tulajdonságokkal (pl. produktivitás, népszerűség) való kapcsolatáról. Saját közölt eredményeim a tudományos társszerzőségről és a jazz zenészek közös lemezfelvételeiről szóltak, de érdekes visszajelzéseket kaptam a világ különböző részein a legkülönfélébb hálózatokon végzett vizsgálatokról.

A szexuális partnerkapcsolati indexét ki-ki magának próbálhatja kiszámítani, aligha található erről megbízható publikus adatbázis. Pedig érdekes lehetne. Nemrégiben olvastam egy olyan autentikus forrásban, mint az Index Velvet rovata, hogy az egyéjszakás kalandok kevéssé járulnak hozzá a valódi szexuális tapasztalatok megszerzéséhez. Aki valódi tapasztaltságra vágyik (aminek szükségességéről vagy elégségességéről most nem foglalnék állást), azt több tartós kapcsolatban szerezheti meg. A Hirsch tipusú partnerkapcsolati index érdekes tulajdonsága, hogy az értéke 1, ha a személynek 1 partnerrel volt kapcsolata tetszőleges alkalommal és/vagy tetszőleges számú személlyel 1-1 alkalommal. Az index értéke annál nagyobb, minél nagyobb a tartós kapcsolatok száma. Lehet, hogy ez mérné az igazi tapasztaltságot?

Nem mondtam igazat. Ez mégis csak a pletykarovat. Aki hallja, adja át…

A 121 éves és egy másik gróf

121 évvel ezelőtt, január 25-én született a nagypapám. A 121-ből sajnos csak nem egészen 69-et töltött ezen a világon, ebből velem együtt pedig mindössze alig többet, mint 13-at. Ennek a rövid időszaknak az utolsó néhány évében sikerült engem mindazokkal az értékekkel megismertetnie, amelyek mindmáig gondolkodásom, ízlésem, vélekedéseim alapjául szolgálnak. Ő számomra az 1. számú referencia személy, akár művészetekről, akár tudományról, akár a mindennapi élet kisebb-nagyobb problémáiról van szó. Mit mondott? Mit mondana? Úgy érzem, általában tudom a választ, ami persze lehet önáltatás is, de lehet genetika vagy tanulás, vagy mind a kettő, vagy leginkább mind a három.

Faragó Sándor, építészmérnök, iparművész (1891-1959). Ennyi áll (ha áll) róla a névmutatókban. Lakásunk csengőjére meg az volt kiírva, hogy okl. építészmérnök. Nekem máig ez az “okl.” a legmagasabb említésre érdemes kvalifikáció. Okl. mérnök volt dédapám, Faragó Zsigmond, az volt apám, az lettem én, és az lett nagyobbik fiam is. Öt generáció. Genetika? Tanulás?? Önáltatás???

Alkotó tehetségének legfényesebb időszaka a huszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott. Ez volt a magyar Bauhaus fénykora. Építészként az 1934-ben épült Tisza Kálmán téri bérház-csoport egyik tervezőjeként ott szerepel a neve a világ minden jelentősebb Bauhaus monográfiájában. Fő tevékenysége azonban a bútortervezés és -készítés, a lakberendezés volt. A Faragó és Gróf lakásberendezési műhely (Fő utca 80.) élvezhette a szakma és a nagyközönség elismerését is. Bútoraik otthon voltak, sőt otthont teremtettek a legelőkelőbb rózsadombi villákban és az egyszerűbb budai, belvárosi vagy újlipótvárosi polgári lakásokban. Természetesen az ő bútoraikkal volt berendezve szüleim hálószobája is; ezeknek a bútoroknak jó része még ma is változatlan épségben és szépségben szolgál anyukám lakásában.

A címben szereplő “másik gróf” természetesen nagypapa cégtársa vagy talán inkább alkotótársa, Gróf József iparművész.

“Gróf József, grafikus, belső építész és bélyegtervező, szül. Tapolcán 1892.  […] A modern magyar iparművészet egyik megteremtője, aki munkáival bel- és külföldön számos pályázatot nyert. Munkásságát a Magyar Iparművészet, a Magyar Grafika és a Studio c. folyóiratok ismertetik. Külföldi lapokban is reprodukált könyvillusztrációi: Berzsenyi Dániel (Kellner kiadás 1921); Bánk bán (Rózsavölgyi 1921); Pick Dame (Szacelláry 1920). A bútortervezésnek európai értelemben véve is egyik legelső művésze.”

[Magyar Zsidó Lexikon, 1929, szerk. Újvári Péter]

A Kieselbach galéria és aukciósház honlapjának információi szerint:

“Gróf József (Tapolca, 1892–Mauthausen, 1944) Festő, grafikus, iparművész. Tanulmányait az Iparművészeti Iskolán 1912-ben végezte, ahol Kozma Lajos tanítványa volt. Sokrétű alkotó volt, könyvet illusztrált, plakátokat készített, bútortervezéssel is foglalkozott. A Szinyei Társaság bemutatóin dicsérő és kitüntető elismeréseket nyert. 1924-től állított ki a Műcsarnokban, külföldi kiállításokon is szerepelt.”

[http://www.kieselbach.hu/muvesz/grof-jozsef_8808]

Kisgyerekként persze sohase jutott eszembe megkérdezni, amire ma már annyira kíváncsi lennék, hogy hogyan dolgoztak együtt. Mind a ketten építészek és iparművészek is voltak, tehát igazi közös alkotófolyamat lehetett. Vagy nem. Félő, hogy ezt már sohasem fogjuk megtudni. Az biztos, hogy együttműködésük korán kezdődött. A gyöngyösi földszintes lakóházak tervpályázatának 1918. június 13-án kelt eredményhirdetése szerint II. díjjal tüntették ki a 60. számú, “Nemo” jeligéjű tervet, melynek szerzői “a jeligés levelet felbontatván” Faragó Sándor és Gróf József voltak.

“A […] terv alaprajzában nagyon gazdaságos, előtere és bejárója kissé túlzottan szűk, de a diszpozíció jó. Homlokzata egyszerűen csak jó arányaival hat és művészi utcaképek alakítására alkalmas.” – írja a bírálati jegyzőkönyv.

[Magyar Építőművészet, XVI. évfolyam 3. lap]

Mai szemmel nézve az alaprajzok és a homlokzat elrendezése már határozott funkcionalista jegyeket mutat, bár a kapu terve még a századelő népies-szecessziós látványát nyújtja.

A közös munka késői időszakának egy dokumentumára az Axio Art árverési katalógusában bukkantam:

“493. tétel : Serényi István és neje első lakása (V. Ipoly ucca 1/a) berendezésének tervrajza 1941, május 28

A 6 db. színes ceruzával pauszpapírra rajzolt terveket Faragó Sándor építészmérnök és Gróf József okl. építő iparművész pecsétje hitelesíti. Ez alapján a látványterveket valószínűleg Gróf József (grafikus, belsőépítész, bútortervező, a főiskolán Kozma Lajos tanítványa volt) készítette. Gerincén zsinórfűzésű, haránt alakú, félbőr albumban.”

A 2011. december 7-én tartott árverésen a 12000.- Ft kikiáltási áron meghirdetett műtárgy 14000.- Ft-ért kelt el.

Gróf József számára a végállomás Mauthausen volt. Nagypapa megmenekült. “Csak” fiát, testvérét, sógornőjét és feleségének számos rokonát vesztette el. Azután a műhelyt is államosították, és ő az Iparterv tervező nagyüzemének mérnöke lett. Ipari létesítmények étkezőinek, kultúrtermeinek belsőépítészeti munkáin dolgozott – bölcsen, derűvel, közszeretetben. Örök gyászát azzal is őrizte, hogy soha többet nem ment színházba, moziba, hangversenyre. Viszont rádiójában mindig szólt a zene, megtakarított pénzén hanglemezeket vásárolt, és az országban elsők között volt televíziónk. És nyugdíjazása után sok ideje volt rám – és persze Katira, a húgomra. Hát mi ilyen jól jártunk. Ezt igyekszem megszolgálni azóta is.

F. S. okl. építészmérnök

Gyöngyösi földszintes lakóházak: homlokzat és alaprajzok

Gyöngyösi földszintes lakóházak: kapu

Serényi István és neje első lakása

Az Iparterv mérnöke

Én és a nagyapám...

Vacsora a gróféknál

Kis vendéglő (ami nem azonos a kisvendéglővel) a Rózsadomb lábánál. Gyerek- és ifjúkorom kedves utcája, két sarokra a legendás Miniatűr presszótól. Barátainkkal vacsoráztunk egy elmaradt születésnapi koccintás és észt–finn kirándulásuk élménybeszámolója apropóján. A hely decens volt, a vacsora kellemes és nem drága (ők fizettek – de nemcsak ezért). Nem szándékozom azonban gasztrobloggá alakulni, legalábbis egyelőre semmiképpen.

Elbeszélgettem viszont a tulajjal, aki valódi történelmi nevek leszármazottja. Anyai nagyapja Almásy Imre gróf volt, nagyanyja Széchenyi Antoinette grófnő. Rokonai között volt Almásy Pál vezérkari ezredes, aki részt vett a Bajcsy-Zsilinszky vezette ellenállási mozgalomban, vagy Almásy György Ázsia-kutató és fia, Almásy László, a híres „angol beteg”, továbbá a Te rongyos élet című film ifjú grófja, Almásy Miklós (forrás: www.almasyvendeglo.hu).

A beszélgetésből kiderült, hogy a grófi unokának kamaszkoráig sejtelme sem volt ősei címeiről és tevékenységéről. Szülei jobbnak látták, ha pontosan ugyanabban a kisdobos- és úttörőkultúrában nevelkedik, mint társai. Számomra feltűnő a párhuzamosság számos zsidó barátom nevelkedésével, akiket ugyanígy próbáltak „megkímélni” származásuk „bűnös titkaitól”. Szerintem mind a kettő (és minden más kis közösség hasonló reakciója) sajnálatos veszteség az egyének és a közösség szempontjából egyaránt. Látjuk, sokan túlkompenzálással reagálnak a késői beavattatás traumájára, de ez sem egészséges; a kontinuitás hiánya később már aligha pótolható.

Az a fajta bennfentesség, ahogyan feledhetetlen emlékű kollégám, Zsindely Sándor közlekedett ősei, a Jókaiak, Fesztyek és a magyar kultúra többi kiválósága között, csak akkor képzelhető el, ha a múlttal való kapcsolat korai, személyes és természetes, mint az anyanyelv.

Arisztid és Tasziló, Kohn és Grün viccfiguráin bátran nevethet arisztokrata és zsidó egyaránt (a zsidó arisztokratákról nem is beszélve). Nem árt azonban azt is tudni, hogy ki nevet velünk és ki rajtunk.

Retirálás helyett irkálás

Minap betöltöttem a 65. évemet. Régóta úgy terveztem, hogy tartani fogom magam ahhoz a szép hagyományhoz, hogy ez a kor a “retirement age”, a visszavonulás életkora.  Azt nem döntöttem csak el, hogy mitől is szeretnék visszavonulni. A munkától? Akkor ugyan mit is csinálnék, és nem utolsósorban miből élnénk? A zenéléstől? De hát az életemben az az egyik legnagyobb öröm, amit magamnak – és talán másoknak is – szerezni tudok! A társasági élettől? Ennyire fafejű nem lehetek, hiszen családom és barátaim társaságát nem utasíthatom el egy jól hangzó jelszó kedvéért.

Azután – közhelyek közhelye – a sors közbeszólt. A tavalyi évem már kezdettől az egészségi problémák jegyében indult, úgy is folytatódott, és végül a végleges “visszavonulásom” közeléből sikerült orvosaim, családom, barátaim segítségével – reméljük tartósan – visszafordulnom. A hatvanötödikre így legkevésbé sem a visszavonulás, hanem sokkal inkább a visszatérés és továbblépés az időszerű program.

E program egyik elemének szánom ezt a blogot. A címe szintén régesrégi agyszüleményem, melyet hajdan majdani emlékirataimnak szántam, és íme, ma van a hajdan majdanja 🙂

Tartsatok velem!